Agócs és a varázslatos okarína

Posts Tagged ‘Irodalom’

Friss házasok

Nemrég egy kedves ismerősöm (kollégám) esküvőjén voltam, és bár az esküvőig nem sikerült megfelelő dalt találnom, amit alkalomhoz illőnek éreztem volna – Mendelssohn Wedding March-a meg ugye elég snassz már -, múlt hétvégén végül felvettem egy dalt, amit aztán pont megfelelőnek véltem. Ez a dal a Raglan Road, egy jól ismert, szerintem nagyon szép ír dal, ami Patrick Kavanagh szerelmes verséből készült. Bár ők DVD-n, és kicsit más kompozícióban kapták meg, azért Nektek is megmutatom, hátha valaki kedvet kap megtanulni a dalt. Könnyű, de annál szebb dallam. A vers pedig:

On Raglan Road

On Raglan Road on an autumn day I met her first and knew
That her dark hair would weave a snare that I might one day rue;
I saw the danger, yet I walked along the enchanted way,
And I said, let grief be a fallen leaf at the dawning of the day.

On Grafton Street in November we tripped lightly along the ledge
Of the deep ravine where can be seen the worth of passion’s pledge,
The Queen of Hearts still making tarts and I not making hay -
O I loved too much and by such and such is happiness thrown away.

I gave her gifts of the mind I gave her the secret sign that’s known
To the artists who have known the true gods of sound and stone
And word and tint. I did not stint for I gave her poems to say.
With her own name there and her own dark hair like clouds over fields of May

On a quiet street where old ghosts meet I see her walking now
Away from me so hurriedly my reason must allow
That I had wooed not as I should a creature made of clay -
When the angel woos the clay he’d lose his wings at the dawn of day.

Patrick Kavanagh

Remélem az ifjú pár sokáig megmarad egymásnak boldogságban :)

[caption id="attachment_1121" align="alignleft" width="150" caption="Friss házasok"][/caption] Nemrég egy kedves ismerősöm (kollégám) esküvőjén voltam, és bár az esküvőig nem sikerült megfelelő dalt találnom, amit alkalomhoz illőnek éreztem volna - Mendelssohn Wedding March-a meg ugye elég snassz már -, múlt hétvégén végül felvettem egy dalt, amit aztán pont megfelelőnek véltem. Ez a dal a Raglan Road, egy jól ismert, szerintem nagyon szép ír dal, ami Patrick Kavanagh szerelmes verséből készült. Bár ők DVD-n, és kicsit más kompozícióban kapták meg, azért Nektek is megmutatom, hátha valaki kedvet kap megtanulni a dalt. Könnyű, de annál szebb dallam. A vers pedig: On Raglan Road On Raglan Road on an autumn day I met her first and knew That her dark hair would weave a snare that I might one day rue; I saw the danger, yet I walked along the enchanted way, And I said, let grief be a fallen leaf at the dawning of the day. On Grafton Street in November we tripped lightly along the ledge Of the deep ravine where can be seen the worth of passion's pledge, The Queen of Hearts still making tarts and I not making hay - O I loved too much and by such and such is happiness thrown away. I gave her gifts of the mind I gave her the secret sign that's known To the artists who have known the true gods of sound and stone And word and tint. I did not stint for I gave her poems to say. With her own name there and her own dark hair like clouds over fields of May On a quiet street where old ghosts meet I see her walking now Away from me so hurriedly my reason must allow That I had wooed not as I should a creature made of clay - When the angel woos the clay he'd lose his wings at the dawn of day. Patrick Kavanagh Remélem az ifjú pár sokáig megmarad egymásnak boldogságban :)

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körtemuzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta. Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körtemuzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körtemuzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban. A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödréből. Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván:

- No, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Janó bácsinak? No, adok neked egy körtemuzsikát.

Szép volt a körtemuzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Janó bácsinak, hogy van már nekem körtemuzsikám otthon.

- Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körtemuzsika ám, mint a többi! – motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körtemuzsika sípján. – Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni?

rajz: Göde Mónika Annamária

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy körtemuzsika, amelyik arról volt nevezetes, hogy csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta. Ezt pedig én onnan tudom, hogy az enyim volt ez a csodálatos körtemuzsika. Ahogy most az életem hajlatáról visszanézek az elejére, egész eddig a körtemuzsikáig látok vissza. Ami előtte volt, az elmosódik előttem, mint hajnali kép a hosszú fasorban. A szépen szóló muzsikát valami játékáruló tót embertől kaptam, amiért telemerítettem a fakupáját friss vízzel a vásárkút vödréből. Nagyot húzott a jó ember a kupából, aztán körülnézett a játékosponyván: - No, kisfiú, hát most már mit adjak én neked, amiért vizet hoztál a Janó bácsinak? No, adok neked egy körtemuzsikát. Szép volt a körtemuzsika, szép volt, az egyik fele pirosra volt festve, a másik sárgára, de biz én azért mégiscsak jobban szerettem volna valami fütyülős farkú lovat. Mondtam is a Janó bácsinak, hogy van már nekem körtemuzsikám otthon. - Jaj, fiúcska, csakhogy ez nem olyan körtemuzsika ám, mint a többi! - motoszkált a tót fanyelű bicskájával a körtemuzsika sípján. - Ez olyan muzsika, hogy csak addig szól, míg jó gyerek fújja. Nézzem no: jó gyerek vagy-e, meg tudod-e szólaltatni? [caption id="attachment_1011" align="aligncenter" width="500" caption="rajz: Göde Mónika Annamária"][/caption] Belefújtam a muzsikába: hát olyan szépen szólt, hogy örömömben tátva maradt a szám. Nem tudtam, ma sem tudom, mit csinálhatott a sípjával ez az ezermester tót, de egészen úgy tillózott, mint a sárgarigó. . Csak aztán mindig ilyen szépen szóljon! . tátogatta utánam a tót bácsi a harcsaszáját. De bizony szólt ez még szebben is, mert mire hazaértem, akkorra minden fortélyát kitanultam a körtemuzsikának. Ha csak a számhoz érintettem, halkan kacagott, mint a vadgalamb; ha rövideket fújtam bele, csattogott, mint a fülemüle; tudtam vele süvölteni, mint a pirók; csikorgatni, mint a csíz. Még édesanyámnak is fölsütött a mosoly az orcáján a muzsikaszóra. Pedig éjjele-nappala csupa szomorúság volt akkoriban, ahogy a beteg húgocskámat virrasztgatta. De még az is felnyitotta a bágyadt szemét, szegényke, és megvillant benne az öröm, ahogy megszólalt: - Szép mucita! Fúadd méd, bátókám! De még az öreg Titulász doktor is megbiztatott, amikor délután bekocogott hozzánk. Megcirógatta a beteg sápadt kis arcát, aztán megtörölgette a pápaszemét. Mert akkoriban majd mindig harmatos lett a pápaszeme, ha lehajolt a hugicámhoz. - Úgy, úgy, öcsikém - borzolta föl a hajamat a homlokomon -, csak hadd szóljon az a világszép muzsika, ha öröme telik benne ennek a lenge nádszálkisasszonynak. A lenge nádszálkisasszony, szegényke, fáradtan elmosolyodott, én pedig rikoltoztattam a muzsikámat, hogy csak úgy zengett bele a ház. - Elég lesz már, kis muzsikásom - törülgette le anyám a verejtéket a homlokomról, mikor már bekönyökölt az este az ablakon. Az ám, csakhogy édesapám meg akkor tért haza a szőlőből, neki is be kellett mutatnom a tudományomat. Meg is csudálta illendően. Azt mondta, egész erdőre való madár van elbújva ebben a csudadudában. Csakhogy azt is hozzátette, hogy ilyenkor már alszik minden jóravaló madár. Borongós volt a homloka az apámnak, lekaptam a számról a körtemuzsikát. De ebben a percben megszólalt a beteg. - Enim mucita, én fúok - áradt felém szájacskájából a forró lehelet, s ahogy erőtlen kezeit fölemelte, úgy libegtek azok az alkonyat barnaságában, mint haldokló fehér pillék. Ijedtemben megállt a szívem verése, és magamhoz szorítottam a körtemuzsikát. A kerek világért se adhatom én azt oda senkinek. Ki akartam osonni az ajtón, de édesanyám megfogta a kezemet. - Hát sajnálod tőle, fiacskám? - kérdezte szomorúan. - Hiszen úgyse tudja fújni - nyújtottam oda kelletlenül a muzsikát -, nem értenek ehhez a lányok. Csakugyan nem tudta. A csöpp szájához vitte, de mindjárt visszabágyadt a kezecskéje. - No, mondtam, ugye? - kaptam diadalmasan a muzsika után, de szegénykém odább rántotta a kezét. - Nem adom, enim mucita! - nézett rám haragosan, s bedugta a játékot a vánkoskája alá. Én pedig kisompolyogtam a szobából, és elkeseredve ültem ki az udvarra a ribizlibokrok alá. Már akkor esti imádságukat végezték a fülemülék, de én úgy éreztem, engem csúfolnak. - Tudsz-e te így, híres körtemuzsikás? - mintha csak ezt csattogták volna. Elfakadtam sírva, bementem a házba, s azon ruhástul végigdőltem a vackomon. Ott aztán álomba is ríttam magamat. Nem értek rá velem törődni azon az éjszakán, amelyiknek olyan szomorú lett a hajnala. Mert hajnalodott már, mire fölébredtem, és a zsebemhez kaptam. . A körtemuzsikám! . motyogtam ijedten. Mert azzal álmodtam, és úgy rémlett, mintha a zsebembe tettem volna. Ahogy kijózanodtam az álomból, áttapogatództam a tisztaszobába, ahol a húgocskámnak a nagyágyban vetették meg a betegágyat. Anyámat az asztalra borulva nyomta el a fáradtság, húgocskám lázas arca, mint a rózsa, piroslott az éjjeli mécs gyönge fényében. Odalopództam az ágyhoz, és benyúltam a vánkos alá. - Megvagy! - dobbant nagyot a szívem, ahogy megéreztem a kezemmel a körtemuzsikát. Boldogan suhantam vele kifelé. Mikor az ajtóba értem, nagyot lobbant a mécses. Megrettentem, s ahogy visszafordultam, mintha rám szegezte volna szegény kis testvérkém a nagy fekete szemét. Olyan fényesnek láttam, és olyan szomorúnak, hogy ijedtemben kiejtettem a kezemből a játékot. Nagyot koppant a küszöbön, fölriadt rá az édesanyám: - Te jársz itt, fiam? Én már akkorra fölmarkoltam a körtemuzsikát, és szó nélkül kotródtam vissza a vackomba. El is aludtam mindjárt, de előbb bedugtam a kincset a vánkosomba, a lágy pihe közé. Ott ugyan meg nem találja a húgicám, akármilyen okos kislány! Ó, bár megtalálta volna, de nem is kereste soha többet! Mire fölébredtem a nagy csöndességre, akkorra koporsóba is tették a lenge nádszálkisasszonyt. Bordács keresztanyám imádkozgatott mellette, mert apámék a temetés után jártak. Keresztanyám nagyon bele volt feledkezve az imádságoskönyvbe, s nem vette észre, mikor én az asztalra fektetett koporsócska mellé suhantam. Kicsit magas volt nekem a ravatal, lábujjhegyre pipiskedve akartam a testvérkém kezébe lopni a körtemuzsikát, azon pihésen, tollasan, ahogy a vánkosból kihúztam, de vézna ujjacskái már nem tudták megszorítani. - Vidd el, Marika, neked adom - súgtam neki. Virágszagú szél libbent be a nyitott ablakon, kicsit meglebegtette, meg is zizegtette a szemfödélkét. - Nem kell, bátyókám, én még ennél is szebb muzsikát hallgatok ezután - ezt ragyogta vissza testvérkém arca, és nekem hirtelen fájni kezdett a szívem. Akkor éreztem életemben először fájdalmat úgy, hogy senki se bántott. Szomorúan csúsztattam a zsebembe a körtemuzsikát, és három napig nem is volt kedvem elővenni. Hanem akkor egyszerre gondoltam egyet, amitől kedvre derültem. [caption id="attachment_1010" align="aligncenter" width="500" caption="rajz: Göde Mónika Annamária"][/caption] - Muzsikálok a sírja fölött, hátha szebbet álmodik tőle - szaladtam ki a temetőbe. Az istenkertje csak egy futamodásnyira volt a házunktól, hamar odaértem, és átöleltem a fejfát, amelyen már hervadozott a körömkevirág koszorú. - Ide hallgass, testvérkém! Azzal belefújtam a körtemuzsikába, és eljajdítottam magam. Akárhogy erőlködtem, a körtemuzsika nem szólalt meg. Hiszen az csak addig szólt, míg jó gyerek fújta! Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek. Móra Ferenc Külön köszönet Göde Mónika Annamáriának a fantasztikus rajzokért!